2011. augusztus 24., szerda

Ultima Thule

A világvégi, legészakibb sziget avagy a limes, ezt jelenti az Ultima Thule kifejezés; amin túl már semmi sincs, és/vagy a másvilág (más világ) következik. Az ókortól kezdve keresik és találják - legutóbb néhány éve neveztek el így egy újonnan felfedezett szigetecskét fönn, Északon. Olaus Magnus középkori svéd utazó, geográfus, történész és katolikus pap ilyennek látta Thulét. Ugyancsak ő ír arról, hogy az egyik távoli, északi sziget - talán épp az Ultima Thule - lakosai szándékosan hajótöréseket idéznek elő partjaik mentén (hamis jelzőtüzekkel és egyéb hamis útmutatásokkal), hogy aztán kirabolhassák a hajót, a hajótörötteket pedig rendszerint megölik.
Ennek a tudós papnak a Skandinávia-térképe egyébként teli van rajzolva mindenféle szörnyetegekkel, mint fent.
Most következzen a vers, amit lefordítottam az éjjel, kint a zombori kertben a hűvösben, egy tiszafa alatt. (Zombor nem a világ vége, hanem a szülővárosom - a világ eleje, ha-ha -, igaz limes, határváros, innen harminc kilométernyire van a magyar határ, melyen oly nagy buzgalommal lépegettem át fiatalkoromban. Amikor Magyarország még külföld volt, a vágyak országa.)


Ultima Thule

A templomon túl, az utolsó kőkerteknél le-
fordulunk a dokkra. Itt bárkák, vitorlások
bérelhetők, mondod (fehér vitorlával, amilyet
gyerekkézzel rajzoltunk ügyesen, ámbár a valóságban
sohase láttuk), és fél nap alatt
behajózható a szigetvilág. Talán ezeket
az erős, nordikus hímeket is ki lehet bérelni,
akiknek a szeme derűsebb, mint bokájuk körül a víz,
amint düllesztik atlétikus mellüket, ágyékukat, tetkóikat.
„A te szemedben szeretnék fürdeni.”
Ez szíven ütött, megszégyenített. Ahogy megszégyenít
akárhány sistergő ütés, mikor a hullám nekivágódik
a parti karsztnak. Mindig is féltem a víztől.
Mindig is gyűlöltem a tengert. És gyűlölöm a tenger
köré szőtt mítoszokat is. Kannibálok, sámánok,
szörnyetegek. Nyers, (ergo) kegyetlen istenek.
„Ezen a szigeten, így Olaus Magnus, a helybéliek
azokból a véres hajótörésekből élnek, melyeket
ők  ütnek nyélbe partjaik mentén”. Brémai Ádám
szerint innen, kedvező széljárás esetén,
Thuláig is el lehet jutni – ország a tudás
túloldalán, ahogy egy ifjabb útleíró nevezi,
akit megtörtek hasonló félelmek.
         Most sekélyebb a víz, látni a medret. Apró halak,
tűk gyanánt, szúrják át a holdszürke iszap
zsákjait. Megfordulsz, a hangok felé gázolsz,
feltűrve szoknyád üleped fölé; kincses
sziget, mely csekély vízben csapdos,
várván a fölbukó szörnyeteget… 


A vers szerzője az itt már sokat emlegett Refik Licina. Az ő szülőföldjén, a kietlen Szandzsákban nincs tenger, ott valóban nem láthatott fehér vitorlát. A tengertől való félelme tehát az idegenségtől való félelem, és, mint a versből kiderül, egyúttal a nőiségtől való szorongás, szorongató vágy; káprázat és rettegés. Érdekes a szégyen (és az irigység) motívumának hangsúlyos befutása itt. (Van egy verse, amelyben leír egy régi átkot, az anyák szidták a rossz fiaikat azzal, hogy forgassa a csontjaidat a sötét tenger!) A férfi érzékenység vallomása ez.
A táj kitárulása egyúttal elzárkózó, befelé húzódó lelki mozgással jár, és ez a vágyó-visszahúzódó gesztus a nőre is vonatkozik. Humor is bujkál azonban a képben (sekély e kéj), illetve a világ iróniája a félénk férfiú iránt, a kis gyüttment iránt, aki sohase lesz olyan, mint a bennszülöttek.
Az ülep/kincses sziget itt ugyanolyan elérhetetlen, mint az Ultima Thule, ugyanolyan vonzó és félelmetes.
Az "apró halak, tűk gyanánt, szúrják át a holdszürke iszap zsákjait" ("sitne ribe poput igli probadaju vreće mjesečastog mulja") különösen komplex kép, benne az idegenség, a berzenkedés-borzongás, a tüskésség... Hasonló képet látok nap mint nap itt a csatorna vizében, melyben úszom. Én nem félek a víztől, sem az iszaptól, sem a hínártól.
Érdekes még a csapda-jelleg is: a csapdába ejtett hajótöröttek, a nő (több irányú) csábítása, a férfi ambivalens csábulása, a szemtükörben foglyul ejtett/ejtendő nő.
Annyi biztos, hogy a limes ugyanúgy hullámzik a világ látványában, mint a psziché holdszürke, iszapos vizeiben. És úgy tűnik, a szörnyeteg is lehet vágy tárgya! Akárcsak a rettegésé.
A szégyen (vágy-vágyteljesületlenség) és a tenger hullámai, világosít fel a vers, sistergőek, és most, hogy ezt elképzelem, szinte hallom azt a jellegzetes sisegést, sziszegést, sistergést, amikor fölcsap a tenger hulláma a sziklára, és leomlik róla.
A szívben is megy ilyes sistergő, sós hullámzás, nemde?
- Hej de jó verset fordítani! No, senkinek sem fordítom, nem kell ez senkinek. Csak úgy, bele a vakvilágba.
A jó vers fordítása, olvasása, ilyen felfedezés-szerű, mint ahogy ennek az Olaus Magnusnak a fantasztikus térképét felfedeztem a neten, vagy ahogy a szörnyetegektől való gyerekkori félelem változatos továbbélését megláttam. Most már-már konkrétan emlékszem erre a gyerekkori rettegésre és a képzelet szüleményeire, melyek, akár az Olauséi.
És az örök "antropológiai" szégyen. Ezen még gondolkodni kell. Vannak hatalmak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése